Az Alapítvány pedagógiai szemlélete
Az Orgonácska Alapítvány iskoláskor előtti egységes bölcsőde-óvoda intézményrendszerének pedagógiai szemlélete a fentiek értelmében a következő:
Az intézményi működés pedagógiai szemléletét jellemzi, hogy szakít a történelmileg terhelt idők „jó katona” és „jó polgár” nevelési célját jellemző emberképpel, melynek viselkedésmódosító módszertanára (behaviorista pszichológiai szemlélet) a „szokáskialakítás” – kondicionálással történő rögzítés volt a meghatározó (Pikler módszer). Szakít a XX.sz. második felére jellemző, liberális, szabadosság-elvű pedagógiával is (Benjamin Spock). E helyett a gyermeki személyiség tiszteletben tartásával, a képesség-kibontakoztatás pedagógiai feladatait tartja kötelezőnek magára nézve, mely folyamat eredménye az autonóm – de mások autonómiáját nem sértő – szabad ember képe. Az iskoláskor előtti életciklusok pedagógiája nem más, mint a „szeretet pedagógiája” (Sík Sándor), melyet a gondoskodás és törődés, a másik feltétel nélküli elfogadása, a felelősség, a másik fejlődési szükségleteinek kielégítése jellemez, és a másik megismerésének igényében fogalmazódik meg. Eme életkor kezdetét a „tárgykapcsolat-orientáltság” (anyai biztonságkeresés) jellemzi, s erre épülve differenciálódik, a tágabb, családot időlegesen helyettesítő társas-igénnyé gazdagodva. A gyermek domináns szükséglete szociális-kompetenciamotívum, a személyes kötődés, és a valakihez tartozás késztetése. Ez nyújt számára biztonságot, ekkor jellemzi a magatartását a játék (jog) – Karácsony Sándor). Ekkor képes „spontán öröm” kinyilvánítására (művészet), beszédtechnikát „gyakorolni” (tudomány), ekkor alakít ki társas kapcsolatot kortárssal (társadalom), és ekkor hisz a mesében (vallás). A személyiség csak társas-közegben fejlődik, melynek elengedhetetlen feltétele a 6 év alatti korosztályban a „játszótárs” személye. Ő nem „szokáskialakító”, „gyermekfelügyelő”, hanem „JÁTSZÓTÁRS”, partner a játékban, aki élményt nyújt és biztosítja a gyermek számára az érdeklődésre számottevő környezeti ingereket, az aktivitáshoz és alkotáshoz (önkifejezéshez) szükséges teret és eszközöket. A nevelő, a „játszótárs”, egy személy, aki maga dönti el, hogy milyen módszerrel éri el a kívánt célt. Szabadon dönt, mert ő a felelős a gyermeki képességek kibontakoztatásáért! Minden, a gyermekkel felmerülő problémát, konfliktust, félreértést csak vele lehet megoldani, mert ő ismeri a folyamatot, ő a részese a nevelési helyzeteknek. Ezért is kötelessége a nevelőnek állandóan fejlődnie a szakmájában, mert csak így tudja a változó helyzetek, változó megoldásait hatékonyan kezelni.
A változás és változtatás elemi szükséglete a nevelő intézményeknek, ha lépést akarnak tartani a világ változásaival, és érzik felelősségüket a gyermekek jövőbeni beilleszkedésük iránt. Az intézményi, és szakmai innováció tehát kötelességünk. Ebben szem előtt kell tartanunk azt, amire az iskolák kapcsán Eötvös József figyelmeztetett majdnem 150 évvel ezelőtt, de a kisgyermeknevelő intézményre ugyanúgy vonatkozik: „A törvényhozás, bármi célszerűen intézkedjék is, csak egy szebb jövőnek alapjait rakhatja le …, hanem e javítás maga, csak azok által eszközölhető, kik a közoktatással közvetlenül foglalkoznak” vagyis maguk a nevelők a nevelés korszerűsítésének legfőbb tényezői.
“Ha egy évre tervezünk, ültessünk kukoricát.
Ha egy évtizedre tervezünk, ültessünk fákat.
Ha egy életre tervezünk, képezzünk és tanítsunk embereket.”
Kínai szólás: Guanzi (i.e. 645 körül)